Kecskés Judit:

Kedves Ica néni!

Sokáig reménykedtünk, hogy minél később jön el ez a nap. De eljött. Hálásak vagyunk, hogy 16 éve el tetszett vállalni a kórusvezetést és a közel 300 szebbnél szebb kórusmű szólamait külön-külön, kellő türelemmel belesulykolta abba a kis okos fejünkbe, hogy aztán általunk szépen kikerekedjen egy egésszé az adott mű. Sok szeretettel, türelemmel és persze kellő szigorral is tetszett irántunk lenni.

Köszönet az áldozatos munkájáért. Most már nem csak az aktuális 1 éves munkáját köszönjük meg, hanem az elmúlt 16 évet és természetesen az iskolás éveket. Közel 60 éves az ismeretség. Örültünk a hazai és külföldi fellépéseknek, amikre Ica néni hathatósan készített fel minket, hogy a legjobbat hozza ki belőlünk.

Reméljük, nem okoztunk csalódást és meg tudtuk mutatni, mire vagyunk képesek, köszönhetően a magas színvonalú tanításnak. Jó volt újra diáknak lenni, néha egy kicsit "rosszalkodni", de persze alapjáraton mi mindig olyanok voltunk és vagyunk, mint az angyalok. Öröm volt a júniusi fóti záróbulikon és a nyár végi nyitótáborokban fesztelenebbül lenni, beszélgetni, énekelni, játszani.

Reméljük, hogy amennyiben egészsége és ideje engedi, találkozunk a próbákon, a virtuális kocsmában, táborban és még sorolhatnám. Ica néni hétfői e-mailjei is hiányozni fognak, ha csak…..

Kívánunk nagyon jó egészséget, nyugalmat Ica néninek és családjának sok-sok szeretettel. Szopránok, szoprán kettők, altok és tenoriták, azaz a női kar.

Szil Péter:

Szokásomtól eltérően előre megírt szöveget fogok felolvasni. Így talán jobban tudom kontrollálni azt a rossz szokásomat, hogy amikor arra figyelek nagyon, mit szeretnék mondani, nem figyelek eléggé arra, hogy elég hangosan mondom-e ahhoz, hogy Ica néni hallja, amit mondok. Erre most azért is szükségem lesz, mert az nemcsak az én szokásom, hanem természetes folyamat, hogy amikor meghatódik az ember, inkább elhalkul, mint hangosabb lesz.

Azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy a kórus férfitagjai közül pont én, a fiúsorból nagyon gyakran kilógó fiú beszéljek leköszönő, de ettől még örökös karnagyunk felköszöntésén. Ettől persze még ez alkalommal se fogok tudni mások nevében beszélni, de remélem, tudok olyat mondani, amiben más is Ica nénire, illetve saját magára ismer. Magam nevében leginkább arról tudok beszélni, mennyi mindent tanultam Ica nénitől. Nem elsősorban a kimondott zenei tanulmányokban, de nagyon sokat abból, hogy a zene, a közös éneklés mennyire megerősítő tud lenni akkor is, ha az ember gyengélkedik szolmizálásban vagy kottaolvasásban. Sokat tanultam Ica nénitől emberileg is, elsősorban magamról.

Tanultam arról, hogy az életkor mennyire relatív tényező az ember életében, szemben az aktivitás abszolút meghatározó erejével. Az elmúlt 16 évben sok alkalmam nyílt arra is, hogy reflektáljak a saját gyarlóságomra, látva azt, hogy valakiben hogyan tud tökéletes harmóniában együttműködni a saját maga által is elismert hiúság és a közösség, a közös cél iránti alázat és odaadás. Tudtam igazságtalannak érezni Ica néni egy-egy kifakadását, de mindeközben rengeteget tanultam arról, hogy mennyire fontos a közösen vállalt fegyelem, és hogy tényleg eredményesebbek és örömtelibbek a próbák, ha nem háttér-susogunk, beszélgetünk közben. Volt alkalmam haragudni is Ica nénire, mert úgy gondoltam, néha kivételezik emberekkel. De leginkább arra nyílt alkalmam, hogy önvizsgálat tárgyává tegyem, valóban kizárólag elvi alapú-e ez a haragom, vagy mennyire szól annak, hogy Ica néni nem velem kivételezett. És, nem utolsósorban, sokat tanultam kitartásról. Nagyon hálás vagyok Ica néninek nemcsak az általános, mindenben megnyilvánuló kitartásáért, hanem kimondottan azért, hogy nem adta fel, hanem újra és újra emlékeztetett: emeljem fel a fejemet a kottából, és nézzek rá. Eltartott egy ideig, de rájöttem, ez nemcsak azért fontos, mert akkor valóban őt követjük, amitől egyöntetű hangja, megszólalása lesz a kórusnak. Amikor azzal próbáltam kompenzálni bizonytalanságomat, hogy görcsösen igyekeztem követni a leírt hangjegyeket, könnyen éreztem magam a mutálásig éppen csak hogy eljutott diáknak. Ám mihelyt felemeltem a tekintetemet és az találkozott Ica néni tekintetével, hamar dalos pacsirtának éreztem magam. Egy spanyol költő szavai, amelyeket már a 2008-as Bajza emlékkönyvben megjelent írásomban (amivel kiérdemeltem Ica néni engedélyét, hogy tegezzem) idéztem Ica nénivel kapcsolatban, ma már végképp Ica nénihez fűződnek a gondolataimban. Azt mondja Antonio Machado, hogy "A szempár, amelyet látsz, nem attól szem, hogy te látod azt. Attól szem, hogy lát téged." Ica néni tekintete ezt közvetíti, nem feltétlenül azért, mert esetleg tényleg igaz, hogy Ica néni mindent tud rólunk, hanem azért mert a tekintet, amivel Ica néni néz ránk, amikor vezényel, különösen a fellépéseken, látja bennem azt, amit talán még én sem látok magamban, hogy igenis tudok egy jól éneklő kórus jól éneklő tagja lenni, ami az egyetlen esélye annak, hogy egy jól éneklő kórus jól éneklő tagjává váljak.

Egy szó mint száz: köszönöm, Ica néni. És már csak azért is ez kell, hogy legyen a végszavam, mert abban abszolút biztos lehetek, hogy ezzel nemcsak a fiúk, hanem a lányok, minden kórustag nevében is beszélek.